Előre is elnézést kérek, hogy csak most születik blogbejegyzés a tegnapi mérkőzéssel kapcsolatban, azonban először az Élet nevű társasjáték egyéb kötelezettségeinek kellett eleget tennem. Természetesen a cikk nem marad el, törekszem minél naprakészebben írni, bizony a Steaua elleni mérkőzésről van is mit regélni.

Nehéz szavakba foglalni mindazt, ami vasárnap este történt, a csapatunk kikapott, és mégis mindenki olyan boldogan hagyta el a felújításra váró létesítményt, mintha legalább hat góllal döngöltük volna a földbe Timaruékat. Nem kaptunk három pontot, nem kaptunk egy árva pontot sem. Ennél sokkal többet kaptunk: ismét a miénk az a boldog érzés, amikor csapat és szurkolótábora egymásra talál, és együtt örülnek annak a csodának, amit az átlagember Gyergyószentmiklósi Progymnak nevez. Hatalmas találkozás volt ez, olyan volt, amilyennek lennie kellett. A számok kicsit beletojtak az álom közepébe, azonban ez szinte már senkit nem érdekelt. A szurkolók a csapatért vannak, a csapat pedig a szurkolókért van. Újra.

Ez alatt a három nap alatt azt láttam, hogy a bukaresti, valamint a galaci játékosok mindegyike – ha csak egy percig is – de Progymos szeretne lenni, része akar lenni ennek a családnak. A galaciak elleni mérkőzés előtt néhány lelátón beszélgető Steauás játékost pillantottam meg, majd folyamatosan fürkészni kezdtem a reakcióikat, amikor zengeni kezdett a Progym-tábor. Mondanom sem kell, tágra nyílt pupillákkal nézték a szurkolást, és nagy valószínűséggel érezték, hogy a Progymnak valami olyasmije van, ami talán nekik sosem lesz. Összetűzésbe keveredhetnek a kispad mögötti szurkolókkal, mutogathatnak kifelé, azonban valahol mélyen ők is szeretnék, hogy ilyen támogatottság legyen mögöttük, és mindegyikük egy kicsit részese akarna lenni ennek.

Idén még nagyobb szükség lesz ránk

Azt mondják nem jó, ha valaki önmagát dicséri, így mivel én is benne voltam a kórusban, megpróbálok óvatosan fogalmazni. Messze nekünk van a legjobb szurkolótáborunk a bajnokságban, mivel tudtommal a többieknek – kivéve Brassót meg a kék-fehér szomszédokat – egyáltalán nincs, hacsak néhány fanatikus focidrukker ki nem látogat a mérkőzéseikre. Na ennyit az óvatosságról, azonban ezt nem szégyen kimondani.

Nézzük meg egy kicsit magát a mérkőzést. A galaciak elleni „egymásodpercenmúlottbaszki” után következett a Steaua elleni rangadó, mi pedig joggal bizakodtunk, hogy szeretett csapatunk képes maradandót alkotni a rendelkezésére álló hatvan percben. Eleinte azt hittem, hogy a bajnoki meccs helyett ismét valami gálaest lesz, mert kígyózó hosszú sor volt a jegypénztárnál. Megteltek a lelátók, zengett a „Hajrá Gyergyó!”, és ment több száz fohász az égiek felé, mindenki tudta, hogy meg lehet szerezni a győzelmet.

„Jaaaaj......jaaaaaaaj!” – szinte minden percben jött egy ilyen hangorkán a lelátóról, helyzetek egész hada sorakozott fel Catrinoi kapujánál, egy előttem álló idős bácsi még azt is megmutatta, hogyan kellett volna Bálint Lóri eltalálja a pakkot, hogy az bemenjen a tátongó üres kapuba.

A harmad 14. percében robbant fel a csarnok, Sára passzolt, Pál Zsombi pedig tanítani való módon lőtt kapásból a bukaresti ketrecbe, itt már sokan bizton ki is jelentették: „a Steaua ma csúnyán ki fog kapni!” (lehet, hogy nem kellett volna elkiabálni).

Van okunk bizakodásra a jövőt illetően

Igaz, hogy a Progymnak túlságosan nagy szíve van, azonban annyira nem kellene nagylelkűek legyünk, hogy minden mérkőzésen adjunk egy ajándék-gólt az ellenfélnek. Az ordító hibát Timaru könyörtelenül kihasználta, így 1-0 helyett 1-1-el vonultak az öltözőkbe a csapatok.

Ezúton ki szeretném jelenteni, hogy a következő sorokat nem azért írom, hogy sikeresen magamra haragítsam a piros-fehérek összes játékosát, csupán választ keresek egy bizonyos kérdésre. Mi történik az első harmadot követő szünetben? A Galac, valamint a Steaua elleni második harmad is leginkább egy laza szabadkorcsolyázásra, mintsem nagy téttel bíró jégkorongmérkőzésre hasonlított, gyakorlatilag mindkét esetben a második húsz percben ment el a meccs. A harmadik harmadra ismét a „mi Progymunk” jön ki, azonban két harmadnyi játékkal nehezen lehet mérkőzést nyerni. Lehet, hogy erőt tartalékolnak a fiúk az utolsó felvonásra, azonban ez legtöbb esetben fordítva sül el.

A második harmad 2. percében Pascaru lőtt gólt, ekkor még senki nem gondolta, hogy a végeredményt is ez a találat jelenti. Helyzeteink voltak dögivel, azonban sajnos az emberelőnyös szituációkkal nem igazán tudtunk mit kezdeni, amit én az összeszokottság hiányának a számlájára írnék. Lásd „Ioan törzskapitány” góljánál is mi voltunk emberelőnyben.

Az utolsó harmadban rohamoztunk, a végén már Adorján játszott centert, azonban nem tudtunk annyira felállni az utolsó percekben, hogy Molnár Szabi kijöhessen a kapujából. Progym–Steaua 1-2.

Egyre több dolog előkerül a szekrényből

Aki most bánkódik, az rosszul teszi. Ismét van csapatunk, ismét van akinek szurkoljon egy teltházas csarnok, ezek a srácok pedig a szívüket is kitették a jégre az elmúlt hétvégén. Az edző elmondása szerint minden jóra fog fordulni, a sorok összeszoknak, és elkezdődik a gólgyártás is. Istenem, add, hogy a próféta beszéljen belőle.

A vasárnapi kézfogás után úgy gondolom bármelyik steauás játékos elcserélte volna a 3 pontját azért, hogy részese legyen annak a csodának, amikor a vesztes csapatra igazi győztesként tekintenek a szurkolóik.