Egy kérdéssel kezdeném ezt a bejegyzést. Ha a teljesen csendes szobában a gépem előtt ülve azt hallom, hogy „Progym olééé” dobszó kíséretében akkor menjek orvoshoz? Igazából nem zavar, mert egy ilyen napnak azt hiszem ez lehet a legcsodálatosabb mellékhatása. Utoljára 11 éves koromban éltem át hasonló pillanatokat, azt pedig nagyon sajnálom, hogy a közösségi oldalról nem tudok videókat beágyazni, mert úgy megtölteném ezt a cikket velük, hogy telefonról lehetetlen lenne elolvasni. Olyan szurkolótáborunk van, mint az állat, a csapatunk kitette a szívét a jégre, az pedig, hogy Viorelius élete meccsét játszotta, csak mulandó fellángolás. Kikaptunk? Azt csak hiszed. Nyertünk, mégpedig hatalmasat.

Álmomban sem gondoltam, hogy szurkolás szempontjából ilyen frenetikusra sikeredik a mai nap, minden úgy történt, akárcsak egy hollywoodi forgatókönyvben. Jó székely felfogással arra gondoltam a buszokhoz vezető utamon, hogy oké, de mi lesz akkor, ha alig jön el pár ember? Nem kellett volna. Érkezésemkor már egy busznyi Progymos ordított, mi pedig hoztuk a dobot is, és egészen Karcfalváig szóltak a Progym-dalok. Jó hangulat a buszon, remény, bizakodás, mindenki nyerni akart, hogy hazafelé is legyen Red-White Party.

Fotó: Márton Attila

Az érkezéskor megijedtem. Jójó, hogy mi voltunk ahányan voltunk, de amikor megláttam, hogy a másik két buszból, továbbá az autókból mi érkezik, akkor már tudtam, hogy hatalmasat fog durranni. Az első utcai ének pedig úgy szólt, hogy: „Hol a kocsma, hol a kocsma, eeeeeee, hol a kocsma?!” – egyet találtunk, a probléma csak az volt, hogy kb 150 ember akart bemenni, ami önmagában fizikai lehetetlenség volt. Piros-fehér tenger, kis hangulatos karcfalvi kocsmácska, székely himnusz, s ami kell. Olyan hangulat lett a helyiségben, hogy attól féltem, nem marad energia a mérkőzésre. A kiszolgáló néniktől az egész tábor nevében bocsánatot szeretnék kérni a hangoskodásért, de tetszenek tudni, ebben hozzávetőleg 8 év elfojtott érzelmei voltak benne, és az Isten úgy adta, hogy ennek most kellett kirobbannia. A videókat mindenképp nézzétek és osszátok a közösségi oldalon, mert ma olyasmit csináltunk, amit mindenkinek látnia kellene, aki nem hitt, vagy nem hisz a gyergyói jégkorongban, annak főleg.

Amiért korábban irigyeltem a kék-fehér szomszédokat, azzal ma szintén beteljesedtem: énekeltünk a rolbának vazze! „Aaaaaaki itt van mind gyergyói hejj-hejj!!!” stb. A meccs előtti székely himnusz jobban szólt, mint a hazai hokigálánkon, most is kiráz a hideg, ha visszanézem a képsorokat. Megcsináltuk, odatettük, a csapatunkért mentünk, és értük szurkoltunk.

A meccs felnőtt a hangulathoz. Egy végig nagy iramú, jégszikráztató, medveizzasztó mérkőzés volt, és ha kiderül, hogy Radu Viorel mezében Martin Brodeur védett, akkor nagyon csúnyán fogok csinálni. Tipikusan az a nap volt, amikor az ég világon semmi nem akart összejönni. Azt hiszem a fiúk olyannyira akarták ezt, hogy ezúttal a mézesbödön nyalta ki a medvét, és nem fordítva. Szemrehányást tenni hülyeség, ők is pont annyira akarták ezt, mint mi, a többiért Fortuna kisasszonynak tessenek reklamációkat benyújtani.

Nem tudtunk gólt lőni, és kész. Jelenleg nem ezen kell rágódni, hanem azon, hogy holnap hogy a ménkű f****-ba fogjuk Timarut megállítani. A mai 3-0-ás vereségből tanulni kell, én most nem szeretnék kitérni a meccs részleteire, akartuk, nem sikerült, ennyi.

Holnap is van nap, holnap is ott leszünk, és holnap is lesz „ki nem ugrál büszke székely”. A mai létszámot nem tudom megígérni, de az biztos, hogy lesz szurkolás. Fontos 3 pont ment el, de tovább kell lépni, és holnap meg kell szorítani a bukarestieket. Ők sem verhetetlenek, a szurkolótábor magja pedig ismét ott lesz.

Fel a fejjel srácok, és mindent bele! Legyen egy újabb mámoros álom!

ui: tényleg nézzétek meg a videókat.