2014. feb 19.

Szubjektíven egy problémáról

írta: 91#Lacika
Szubjektíven egy problémáról

Hatalmas csend, és üresség, de a több mint harmincéves létesítmény alig várja kedvenc elfoglaltságát, nagyon szeret több száz, vagy akár több ezer embernek otthont adni, mindig is ezt csinálta. Lassacskán egyre több ember megjelenik a lelátókon, esélyeket latolgatnak, néhol pedig egy-egy piros-fehér relikvia is feltűnik. A bemelegítésnek külön hangulata van, a mérkőzések atmoszféráját pedig lehetetlen néhány szóban megfogalmazni. Álmunkban sem gondolhattuk, hogy olyan szezonunk lesz, amikor két fordulóval az alapszakasz vége előtt reális esélyünk van bekerülni a rájátszásba. Tényleg bejuthatunk, minden a játékosainkon, és nem utolsósorban rajtunk, szurkolókon múlik. Erre a szezonra egy kicsikét kiléptünk a szürkeségből, eredmény centrikusan játszik a csapatunk, azonban egy hatalmas problémát még mindig nem sikerült orvosolni. Gyergyóiak vagyunk. Gyergyóiak vagyunk, és ez maga után vonja azt, hogy még a legszebb színkavalkádban is megtaláljuk a légyszart, magyarán abba is bele tudunk kötni, amibe már szinte nem is lehet. A jó dolgokkal pedig nagyon könnyű ezt tenni.

Elnézést szeretnék kérni tőletek, hogy a Steaua elleni fantasztikumot követően nem született blogbejegyzés, ez nem azt jelenti, hogy nem értékelem a srácok sikerét. Eszméletlen amit Galacon produkáltak, nem egy, hanem több cikket is megérne a dolog, legyen olyan szezonunk, hogy ne cikkeket, hanem könyvet kelljen írni. Nagyon szeretném, hogy segítsen valaki a blog szerkesztésében, továbbra is várom a vállalkozó szellemű szurkolók jelentkezését. Na de ebben a bejegyzésben nem erről, hanem egy sokkal fontosabb problémáról szeretnék beszélni. Miért van az, hogy ilyen örömteli pillanatokban is a saját játékosainkba vagyunk beleakadva, nem beszélve az edzőről.

progym_csernus.jpg

A székelyföldi portál cikke alatt megjelent néhány hozzászólás késztetett arra, hogy foglalkozni kellene ezzel a témával. Személyesen is érintett vagyok a dologban, ugyanis egyik kedves hozzászóló megemlítette, hogy a Galac elleni – karcfalvi – 3-0 után az lett a blogcikk címe, hogy: Micsoda álom, micsoda mámor... Szeretnék erre most reagálni, ha lehetséges.

Kedves hozzászóló! Ha ott volt Karcfalván, akkor tudja, hogy a Progym játékosai mindent megtettek annak érdekében, hogy ne így alakuljon a mérkőzés végeredménye. A sportban – csakúgy mint minden másban – vannak jó, és kevésbé jó napok, van amikor összejön minden, máskor pedig ha vért izzad az ember, akkor sem sikerülnek a dolgok. A 3-0-nak utóbbi jutott, mindezek ellenére pedig álomszerű volt a történet, egy fantasztikus szurkolótábor kísérte el a minden áron győzni akaró Progymot egy idegenbeli mérkőzésre. A Micsoda álom, micsoda mámor... címmel egy egyre inkább többször felhangzó új szurkolói dalra is próbáltam reflektálni, ha ön ott volt a mérkőzéseken, akkor biztosan tudja miről beszélek. A csapatunk egyre jobban játszik, hatalmas munka folyik Progym-földön, hogy szinte a semmiből lehessen újjáépíteni azt, ami szent ennek a kisvárosnak. A légiósok termelik a gólok zömét. Azért vannak ők a csapatban, hogy egy plusz lökést adjanak a játéknak, mindez pedig nem azt jelenti, hogy az itthoni játékosaink képtelenek gólt lőni. Ha a múlt szezon végén kint volt a két utolsó hazai mérkőzésen, akkor láthatta, hogy a csupán helyi srácokból álló Progym kétszer is megverte az idegenlégiósokat felvonultató Galacot. Egyetértek abban, hogy szükség van az építő jellegű kritikára, azonban szerintem nem mindegy az időzítés. A három győztes meccs utáni kritika teljesen másképp cseng le, mint három elveszített találkozó után. Kérem ne haragudjon a kicsit hosszú szöveg miatt, de fontosnak tartottam megemlíteni mindezt. Szurkoljunk a csapatunknak, mert most ez a legfontosabb, és szerintem ezt ön is nagyon jól tudja. Hajrá Progym!

Tisztelettel, Kertész László

szurkolotabor3.jpgEzzel kell foglalkoznunk

Ha most nem állunk ki a csapatunk mellett, akkor mikor? Hosszú évek után megvan az esély arra, hogy a Gyergyószentmiklósi Progym éremért játszhasson az országos bajnokságban. Véleményem szerint nincs olyan jóérzésű ember, aki ezt ne szeretné, éppen ezért – ha csak egy rövid időre is – de próbáljuk kigyógyítani magunkat ebből a „betegségből”, mert ezek a srácok, akik mérkőzésről mérkőzésre testi épségüket kockáztatva próbálnak örömet szerezni nekünk, nem ezt érdemlik. Hétvégén újabb meccsek lesznek, ismét megmutathatjuk, hogy mennyire kiállunk a csapatunk mellett. Szurkolni fogunk, ők játszani fognak, és közösen meg fogjuk csinálni. Mert képesek vagyunk rá.