Bizony, ezt vártuk egész nyáron. Meleg ide, jó idő oda, strand amoda, de egy kibaszott jó Progym-meccs nem ér fel semmivel. Főleg ha nyerünk, mert tegnap mi nyertünk, nem igaz? Persze, hogy mi. Monológot félretéve, a tegnapi meccs méltán adhat okot bizakodásra a szezont illetően, hisz egy olyan idénynek nézünk elébe, ahol bárki megverhet bárkit. Kivéve a Sportul, de az teljesen más tál tészta. Ami nem jött össze csütörtökön, az összejött pénteken, magyarán lépést tudtunk tartani a farkassal, a medve is megmutatta, hogy – ha patakokban folyik is a könnye – akkor is tud farkasszemet nézni. Küzdőszellem, szenvedély, tedd oda bazdmeg, és egy kiváló kapusteljesítmény. Progym – Corona 3-4, avagy hogyan szállj le a jégről mégis győztesként.

Kíváncsian vártuk, hogy milyen szájízzel áll jégre csapatunk a csütörtöki 5-1 után, lesznek-e változtatások, amelyek esetleg frissebb lendületet adhatnak a gárdának. Amire számítani lehetett, az jött is, Molnár Szabit Mesterkapus váltotta, gyakorlatilag közkívánatra, és hiányzott Kiricsenko, akit egy nappal korábban az új „közönség kedvenc”, Rawlyk barátunk hatástalanított. Ott álltunk ismét a lelátón, és ha csodát nem is vártunk, egy tökös Progymnak akartunk szurkolni, amelyen látszik a küzdeni akarás, és izzadva fogcsikorgatva is tud játszani azért a pár száz emberért. Tudott.

Ismét úgy kezdődött a meccs, ahogy egy nappal korábban: nekünk ugrott az ellenfél, látszódott, hogy már az elején döntésre akarják vinni a meccset, és szinte az első komolyabb helyzetükből meg szerezték a vezetést. Molnár Zsoltot találta üresen a passz a kapu előtt, Szakács Mester pedig hiába nyújtózkodott, nem érte el az ügyesen meghelyezett pakkot. 0-1. Attól tarthattunk, hogy a gyors gól ismét megtöri a csapatot, azonban most más volt a forgatókönyv – Tőke kapujánál is záporoztak a helyzetek, de sajnos a két emberelőnyünket is csak helyzetekre váltottuk, gólt szerezni nem sikerült. Maradt az egygólos hátrány a harmad végére, bizakodhattunk még, hisz mégiscsak nem három volt a különbség húsz perc után.

Mesterkapus nagy napja volt. (Fotó: Tamási Zoltán)

A második felvonás inkább az indulatokról, a kakaskodásról és Rory Rawlykról szólt, utóbbival sehogy sem tudott összehaverkodni a publikum. Az hagyján, ami Kiricsenkóval történt, a kanadai azonban tegnap sem nagyon bírt magával, ezért kísérte folyamatos füttykoncert, amikor játékba került. A végeredmény tusfürdő meg sampon lett, a brassói nyolcas a harmad 13. percében mehetett zuhanyozni, egy meccsbüntetővel útravalóul. Itt még mindig nem volt vége a liccs-loccsnak, a következő percben Richard Filip ugrott neki Ferencz Csibi Robinak, és noha láthatóan nagyobb erőt képviselt a szlovák, a remetei virtust csak nagy nehézségek árán lehetett földre, pontosabban jégre vinni. Rács ide, rács oda, ha Robi ilyen ütemben fejlődik, nem kizárt, hogy karjai között látunk még egy-két játékost felülni a szopórollerre. 

A 13. percben egyébként már kettővel ment a Brassó, Klempa szerzett gólt emberhátrányos helyzetben, ismét nehéz volt sebességet tartani a sárga-kékek légiósával. 0-2. Még mindig nem voltunk vert helyzetben, hisz két gól a hokiban nem gól ugyebár. Megvoltak a helyzeteink, Mester pedig úgy védett, ahogy az utóbbi időben ritkán láttuk védeni. Már csütörtökön is érezni lehetett, hogy nagy kedvvel állt a ketrec elé, tegnap pedig végérvényesen rászolgált a bizalomra, és ezútal nemcsak látványos, hanem hatékony is volt a teljesítménye: egy lepkés, két botos, nagy vetődés, három spárga, a végén pedig már nekem fájt az ágyékom a látványtól. Nekik nem. A fiúk fájdalmat, fáradtságot nem nézve hajtották ki magukból a szuszt, kettős emberelőnyben pedig meg is érkezett az oly régóta várt gól: Kosztromin kapta üresen Konyajev botra tett passzát a kapu mellett, és nem hibázott. 1-2. Fel is éledt a közönség hangja, a lelátói lendület pedig a jégen is megmutatkozott, felpörgött a meccs, kicsit attól is félhettünk, hogy vajon meddig bírjuk ezt az eszeveszett iramot?

Az utolsó harmad harmadik percében nőtt meg ismét a decibel mértéke a csarnokban: a támadóharmadban adogattuk okosan a pakkot, Kosztromin passzát pedig Boriszenko vágta be Tőke kapujába. 2-2, ismét meccsben voltunk, bármi megtörténhetett. Sokáig nem örültünk, az egyik Bíró, pontosabban Gergő használt ki egy egyéni hibát, újra megszerezve a vezetést a brassóiaknak. A szurkolók nem adták fel, ahogy a csapat sem, ami pedig innen következett, azt élőben láthattátok a Progym hivatalos Facebook oldalán. Nyerges tette vissza Elekes Huninak, aki nagyon okos megoldást választva a rövidet célozta meg, majd amolyan NHL-es stílusban, gólörömét a plexin vezette le. 3-3, izzasztó percek következtek, de kibírtuk, és már biztossá vált, hogy a szurkolók szemében mi nyertük meg ezt a meccset. Mi nyertünk, és pont. Pontosabban egy pont.

Igazi csapatmunka volt. (Fotó: Lukács Zsolt)

A túlórában három a három ellen ment a játék, ekkor pedig a játékvezető néhány ítélete hergelte kissé fel a közönséget. Először Novákot kenték fel a palánkra igencsak gyanús módszerrel, majd Konyajevet gáncsolták viszonylag egyértelműen, de lehet, hogy a jégről, más szögből, másképp látszódtak ezek az események. Apropó Konyajev. Biztosan emlékeztek arra a jelenetre, amikor egy lelátóra küldött korong után Konyajev kérte, hogy dobják vissza a pakkot. Erre figyeljünk kicsit a későbbiekben, mert ez amolyan megszokás az orosz jégkorongban: ugyanazzal a koronggal kell tovább játszani, mert az az úgynevezett „gólkorong”, az hoz szerencsét, ha másikkal folytatjuk, cseszhetjük. Ez az elv. Szóval ha csak egy mód van rá, és a gyermek nem toporzékol melletted kisírt szemmel, dobd vissza.

A hosszabbításban egyébként már minden nyílásukon vették a levegőt a játékosaink, az ellenfélen is érezni lehetett a fáradtság jeleit, mi pedig a büntetőlövésekért imádkoztunk. 43 másodpercet kellett volna még valahogy kibírni, végül azonban Mihály Árpi eldöntötte a meccset, de ahogy a közelemben kiáltotta valaki, „le van baszva fiúk, ti nyertetek”. És tényleg. Győzelemmel felérő vastaps, zengő „szép volt fiúk”, egy végsőkig kimerült csapat, és egy büszke szurkolótábor. Ha ezt a hozzáállást tovább tudjuk vinni a többi mérkőzésre is, akkor lesz itt még okunk örömre a szezonban. Mi sem mondhatunk mást, szép volt fiúk, igazi „Mestermunka”.