Továbbra is korog a medve gyomra, sajnos nem sikerült győzelmet aratni a bakák ellen, így a ragu is elmarad. Nagyon közel álltunk egy pozitív eredményhez, azt is mondhatjuk, hogy a kezünkben volt a mérkőzés sorsa, azonban ismét bebizonyosodott, hogy nem lehetnek földöntúli elvárásaink jelenleg a csapattal szemben. A szezon elején biztosan nem. Ha korrektek akarunk lenni, akkor kijelenthetjük, hogy a jobban játszó csapat nyerte meg a meccset, ez pedig még akkor is igaz, ha sokan mondjuk a bírók nyakába varrnák a vereséget. Igaz, hogy voltak bakik a játékvezetők részéről, de összességében saját magunkat kell okolnunk az eredmény miatt, és le kell vonnunk a szükséges – mindenképpen pozitív – következtetéseket. Az erősebb kutya-, vagy ha épp ilyen celebes játékok közepette jobban tetszik, a dzsungel törvénye érvényesült Karcfalván, és kétlem, hogy lenne olyan ember, aki ezt megkérdőjelezné.

Székelyesen szólva, zsummogtam eleget a meccs időpontja miatt, még közeledve 1 órához sem volt biztos, hogy ott tudok lenni a lelátón, az angol focibajnokságból ismert rangadó-időpont ellenére azonban kellemesen kellett csalódnom, nagyon sok szurkoló kísérte el a csapatot. Vihogtunk is a jégpálya felé menet, hogy a helybéliek biztosan azt hiszik lakodalom lesz, olyan sok az autó. Nem kaptunk pálinkát, nem lett eladó a menyasszony, boldogító igent pedig maximum a Steaua edzője mondott hatvan percnyi játék után, ő talán még nálunk is jobban stresszelt a reakciói alapján. Azon csodálkozom picit, hogy Csocsó-bírónál nem borult ki a bili, és nem küldte lelátóra a bukaresti trénert, aki a mérkőzés egésze alatt folyamatosan reklamált a sípmester ítéletei miatt. Na de sok beszéd szegénység alapon, nézzük meg mi is történt a jégen, miért az erősebb kutya élte át a testi gyönyörök mámorát, mi pedig ennek ellenére miért bizakodhatunk továbbra is.

Ahogy arra számítani lehetett, már az első percekben egymásnak esett a két csapat, de legényeink egy kicsit nehezen tudták felvenni a meccs ritmusát, záporoztak a helyzetek Molnár Szabi kapujánál, néha a keze, néha a válla, máskor a lába, sok esetben pedig maga a Jó Isten mentett meg a korai góltól. A bukarestiekhez képest kicsit olyan volt a védelmünk, mint a lassított felvétel, mindenki a másikra várt, a lelátón pedig sokunkat a rosszullét kerülgetett egy-egy fővárosi lehetőségnél. Az égieknek hirtelen meggyűlhetett a dolguk, hisz több száz ember egyszerre mondta a fohászokat, de bejönni látszott a figura, sokadszorra is kiimádkoztuk a pakkot a gyergyói ketrecből. Sokszor mondják a sporttal kapcsolatban, hogy nem kell frenetikusan jól játszanod, csupán légy eredményes, hisz a végén csak ez számít. A gyengécske teljesítmény ellenére mi örülhettünk először, mert kettő perccel az első harmad vége előtt Vylicil úgy kilőtte Catrinoi kapujának felső sarkát, hogy szerintem naponta fognak ott a pókok egyperces néma csenddel adózni. 1-0, indulhatott az ünneplés, izzhattak a hangszálak, mehetett egy kicsit lefelé a vérnyomás. Nem érdemeltük meg, de vezettünk, és csak ez számított abban a pillanatban. Hihetetlen izgalmakat értünk meg az első 20 percben, akaratlanul többször is érdekes hangokat adattak ki velem az érzelmeim, mire a haverom hátra fordult, és azt mondta: „Ügyelj na, mindjárt megszülsz a hátamnál”. 

A második harmad első fele viszonylag kiegyenlített játékot hozott, magabiztosabban dolgozott a Progym-védelem is, Molnár Szabi pedig továbbra is kifogástalanul védett. Az egyik fő problémát az jelentette számunkra, hogy nemes egyszerűséggel nem tudtunk mit kezdeni az emberelőnyeinkkel. Kívülállóként úgy tűnt, mintha minden csupán találomra történne, a csapat pedig impotens lenne emberelőnyös szituációban. Valószínű, hogy ez is az összeszokottság hiányának számlájára írandó, erre majd Buci-edző tud kielégítő választ adni, szakmai kérdésekbe nem szívesen mennék bele. Négyperces emberelőnybe került a Progym a második harmad közepén, és amikor már mindenki elkönyvelte volna, hogy helyzetünk sem lesz a powerplay-ben, Vitalij „El Maestro” Kiricsenko növelte az előnyünket. 2-0, zsebben látszódott a meccs, Timaruék azonban sajnos másképp gondolták, Borysenko két emberelőnyös szituációban is eredményes tudott lenni, így minden kezdődhetett elölről. 2-2. Molnár-kapus egyik találatban sem volt benne, mindkét gólnál takarásból érkezett a lövés, ugyanezzel az ütemmel pedig a mi arcunkra a csalódás. Semmi nem volt veszve, 2-2-es eredménnyel várhattuk az utolsó felvonást, reménykedve abban, hogy csapatunk összekapja magát, és ismét át tudjuk venni az irányítást, legalábbis az eredményjelzőn.

Nagyon akartuk, a játékosaink is nagyon akarták, de sokkal többre lett volna szükségünk a boldogsághoz. Az utolsó 20 percre egy kicsit megint átjáróház lett a Progym védelme, és bármennyire is hihetetlen, a legnagyobb veszélyt ezúttal is az öreg Timaru jelentette. Még mindig ő a szíve-lelke a katonacsapatnak, egyértelműen kiemelkedett a mezőnyből, nem úgy, mint csapattársa, Zabludovszkij, akinek többször is kinézett egy máriás saller a meccs alatt. A bakák ukránja nem igazán bírt uralkodni magán, számtalanszor kiborult a bili nála, a reakciói következtében pedig nálunk is. Visszatérve az utolsó harmad eseményeire, a 12. percben Mărcuş talált be, Butocsnov mindent eldöntő góljánál pedig már nem volt kapus a gyergyói ketrecnél. Progym – Steaua 2-4, összességében, azt hiszem nem is dühöt, inkább némi csalódottságot éreztünk a meccs után. A gyergyói szurkoló nem lehet annyira csalódott, hogy ne tapsolja meg kedvenc csapatát, kijárt a sztending ovésön rendesen a fiúknak, nagyot küzdöttek, de ameddig nem sikerül megoldást találni az egyéni hibákra, addig nagyon nehéz dolgunk lesz.

 Néhány mondat erejéig az új légiós-duónkra is kitérnék, mert úgy érzem megköveteli a helyzet. Mindkét srác lehetne egy kicsikét motiváltabb a meccseken, Martinec néha olyan, mintha nem nagyon érdekelné a játék, Ruzickában pedig sokszor mintha Ondrej Piszkura hologramját látnánk megtestesülni. Többször is Emils Potapovs nevét süllentette el egy-egy szurkoló, tény, hogy nagyon szerettük a lett csatárt, de most abból kell főznünk, amink van. Lehet, hogy csupán csak időre van szükségük, de az tény, hogy azért igazol idegenlégiósokat egy klub, hogy azok pluszt hozzanak a csapat játékába. Hozhatnak, van még idejük, a szurkolóktól biztosan megkapják a szükséges biztatást, a többi pedig már csak rajtuk múlik.

Nincs még pontunk a bajnokságban, de emiatt ne nagyon fájjon a fejünk, hisz bőven lehet még javítani. Öröm volt látni és hallani, hogy még mindig bennünk van a tavalyi szurkolás, ha pedig visszaemlékszünk, akkor is a végére ért be a munka. Ezekkel a gondolatokkal lépjünk hát tovább ezen a vereségen, nézzünk pozitívan a jövőbe, és bízzunk a csapat munkájában. Lehet, hogy következő alkalommal már nekünk kedvez a dzsungel törvénye.