Mindenkinek ugyanolyan nehéz. Szabadság, karácsony, lazulás, „ereszd el a hajamat”, aztán megint egy kis lazulás, munka, és elérkezünk ahhoz a pillanathoz, amikor ismét mehetünk hokimeccsre. Milyen jó. Igen ám, csak nem olyan könnyű visszarázódni, figyelembe véve pedig a meccsek „tétjét”, még annyira sem. Kicsit szokatlan lesz ismét ott lenni, szurkolni, de nagy valószínűséggel egy nagyobbacska helyzet is elég lesz ahhoz, hogy azonnal magával szippantson a fekete lyuk, és elfelejtsük az elmúlt hetekben tapasztalt pangást. Távozott két idegenlégiós, Sprencz személyében kaptunk egy rutinos hátvédet, és úgy várjuk a hétvégi meccseket, mint gyermek a Mikulást. Pénteken Steaua, és szerencsére nem kell a jegyek miatt összetörni a malacperselyt, mivel ezt a fordulót mi rendezzük. Szombaton Galac lesz az ellenfél, vasárnapra pedig marad egy sörmeccs, amelyikről nem igazán fogunk itt most szót ejteni, a miértre pedig mindannyian tudjuk a választ.

Bizony, jó lenne a Steaua-Galac duóból megcsípni valamelyiket, na nem is a pontszerzés fontossága, inkább a srácok morálja miatt. Elég nehéz szezonkezdeten vagyunk túl, 6 pontot szereztünk két sörmeccsből, de mégis ott vagyunk, ahol lenni szerettünk volna. Jó ez? Vagy nem? Mindenki döntse el maga. Elég sokat gondolkodtam, hogy mit is lehetne most írni ebben a beharangozóban, és nem jutottam túl sokra, ami szerintem a cikk milyenségében is visszatükröződik. Gyakorlatilag egyik csapat helyzetéről sem tudunk túl sokat, annyival azonban tisztában vagyunk, hogy mind a Duna-parton, mind pedig a bukarestieknél ukrán erők húzzák a szekeret. A Steaua idén nagyon a húrok közé csapott, a kérdés az, hogy Boriszenkóék bírják-e majd a végéig tartani ezt a sorozatot, de nem igazán látok okot rá, hogy ne bírnák. Galacon csillámporral és lángcsóvákkal indult a szezon, majd jött egy seggre esés, amelyet követően ismét kilábalni látszanak a gödörből.

Mivel igencsak rég volt az ideje, amikor játszani láttuk a csapatunkat, így nem bocsátkoznék találgatásokba, mert fogalmam sincs, hogy miként készülnek a srácok ezekre a meccsekre, mi van a fejekben, és milyen a csapaton belüli hangulat. Főleg az utóbbi nyomhat nagyot a lapban, hisz tavaly láthattuk mire képes egy összetartó közösség, a bronzcsata utolsó felvonását követően pedig ezt a májunkkal is megéreztettük. Jó volt? Ja. Szeretnénk ismét olyasmit? Naná. Van rá reális esélyünk? Nem tudjuk. Ahogy tavaly ilyenkor sem tudtuk, de bizakodtunk, aztán nézd meg mi lett a végére. Itt állunk a középszakasz harmadik fordulója előtt, és halvány lilánk nincs, hogy egyáltalán mit is írhatnánk ebbe a cikkbe. Milyen vicces ugye? Nem.

Azt mondják már nem kell sokat aludni, és hazajöhet a csapat, azt hiszem, talán az lesz a pillanat, amikor egy fejezet lezárul, és bizakodva, zabszemmel a seggünkben kacsintgatunk egy új éra irányába. Hogy mi lesz addig? Azt csináljuk, amihez a legjobban értünk: szurkolunk a nehéz pillanatokban is, mert ez a csapat nem csak akkor a miénk, amikor pezsgőesőben bronz kerül a nyakba, hanem akkor is, amikor éppenséggel trutyit kell lapátolni. Miért teszed meg? Mert tudod, hogy divatdrukkernek lenni nagyon könnyű, a nehéz pillanatokban azonban kevesen ragadják meg a lapát nyelét.