1995 az a dátum, amikor a néhai Basilidesz Csaba tanár-edző közreműködésével újra reményt kap a gyergyói jégkorong, egy újabb lehetőséget az elindulásra, a feltámadásra. Manapság az embernek olyan deja vu érzése van, mintha újra 1990-et írnánk. Csapatunk támogatás nélkül, borzasztó körülmények, kilátástalan jövő. Sokan mondják, hogy a hoki Gyergyóban nem bírja már sokáig... Szerintem bírni fogja, mert bírnia kell. A néhai Basilidesz Csaba mondta, hogy: "Gyergyó jégkorong nélkül olyan lenne, mint a székelyruha harisnya nélkül." Igaza volt.

  Alig voltam öt éves, amikor először átléptem a műjégpálya bejáratát, soha nem felejtem, Galaccal játszott a Progym. Őszintén megmondva a mérkőzés, életem ezen korai szakaszában nem igazán hozott lázba, de a hangulat annál inkább. Megálltam a hatalmas szurkolótábor előtt, és meg sem mozdultam onnan, édesapám bánatára, mivel ő a csarnok egy másik szegletéből követte a mérkőzéseket. Makacs voltam, nem tágítottam, ott maradtam. Hátat fordítva a játéknak, vezényeltem a "Progym olét", amelybe már első hallásra szerelmes lettem. A dob hangja betöltötte az építményt, a dudaszó pedig még inkább megbolondította a már amúgy is a feje tetejére álló hangkavalkádot. Az első Progym gól... Nem ér fel semmivel. Hirtelen azt se tudtam mi történik, csak annyit láttam, hogy a piros-fehérbe öltöző emberek egymásra ugrálnak és azt kiáltják: "Gól!" Nagyon nem értettem, hogy mi van, de hogy maradhatnék ki a sorból? Hát én is kiáltozni kezdtem: "Gól! Gól!". A mérkőzés után, mit is mondhatnék, alig vártam a következőt, a helyem pedig biztosítva volt Boci mellett. El nem tudtam képzelni, hogy lehet máshonnan nézni a meccset... Teltek az évek, és nem emlékszem, hogy volt-e olyan, hogy kihagytam egy mérkőzést. Ha volt is erre példa, akkor csakis betegség miatt. 

 Eljött a 2001/2002-es idény, amely úgy kezdődött mint bármelyik másik. Az idő múlásával azonban a csapat remekel, sorozatban jönnek a jó eredmények, és ott találjuk magunkat, hogy fej-fej mellett harcolunk a döntőbe jutásért a rivális csíkszeredai Sportklubbal. 6-4, majd 8-1. Én sem akartam elhinni, erről a két hazai mérkőzésről elmondhatom, hogy életem legnagyobb sporttal kapcsolatos élményei voltak. Nagyon szomorú voltam, amikor tudomásomra hozták, hogy nem mehetek el Csíkszeredába arra a mérkőzésre, ahol kedvenc csapatom akár történelmet is írhat. Szerencsére, a helyi Tv élőben tudósított az eredményről, ami akkor is csodálatos volt, ha nem láthattam a mérkőzést. 0-1. Ujjongás, kiabálás, amivel akár a szomszédokat is riogathattam. :-) 0-2, majd a végén a felirat amit soha nem gondoltam volna: "DÖNTŐBE JUTOTT A PROGYM-APICOM!". Ez volt az a pillanat, amikor egy 11 éves gyerek sírva fakadt az örömtől a hatalmas fehér betűket bámulván.

 A finálé első hazai mérkőzése előtt pár nappal megkaptam életem első szurkolói mezét, amely kis híján a bokámig ért. Ez sem tántorított el attól, hogy magamra öltsem, és együtt szurkoljak a többiekkel, majd kiabáljam Gógának, hogy: "Üssed!", amikor ő épp konfliktusba keveredett a Steauás Cazacuval. Kissé csalódottan, de büszkén tapsoltam, amikor Gál Csaba a magasba emelte az ezüstért járó serleget, majd becsmérlően hurrogtam le a Steaua játékosait, akik egymás hegyén-hátán voltak a bajnoki cím megszerzésének mámorában.

 Teltek az évek, sajnos egyre kevesebb sikerrel, majd megérkeztek a Progymhoz az első idegenlégiósok. Nagyon fura volt azt olvasni a piros-fehér mez hátulján, hogy Kerata, Skokan, Mikeshin, vagy Ploskov. Sajnos az eredmények így sem nagyon jöttek, majd következett a MOL Ligás szezon. Ekkor érezhettem újra hosszú évek elteltével azt, amit 5 évesen éreztem a szurkolótáborban. Az emberek újra a csapat mellé álltak, arra gondoltam, hogy ismét fényes jövő áll a Progym előtt. Tévedtem. Ott voltam, amikor ujjongtunk az Újpest hálójába lőtt gólok következtében, és akkor is ott voltam amikor két órával a mérkőzést követően még a pokolba kiáltottuk a játékvezetőt a csarnok előtt.

 Vége lett a MOL Ligának, és vele együtt szépen lassan vége lett mindennek. Ma, ha kimegyek egy mérkőzésre, békésen tökmagozó emberkéket látok, akik néha-néha felhördülnek a majszolás vad gyakorlatából, és szidják a játékosokat. Ami a legnagyobb baj, hogy piros-fehérbe öltözött fiatal játékosokat...

Fogalmam nincs, hogy mi lesz ennek a vége, de azt lehetetlennek tartom, hogy megszűnjön a jégkorong. Gyakorlatilag a város egy darabja veszne el, és sok gyerek álma, hogy sikeres sportoló legyen. Meg kell állítani valahogy a visszaesést, hogy néhány év múlva, egy ma még tipegő topogó kisgyerek, hasonló élményekkel számolhasson be egy a Progym jégkorongcsapatának titulált weboldalon.