Sokszor betevő sem jutott az asztalra, noha a szülők megfeszített munkával próbáltak megfelelő életkörülményeket biztosítani a gyermekeknek. Volt eset, hogy az éjszaka csendjét a korgó gyomor törte meg, a hitén kívül azonban nem sok mindenre támaszkodhatott a fiú. Tudta, hogy odaadással és kemény munkával kitörhet a süllyesztőből, a szerencse pedig azonnal érkezett, a srác bátyja profi szerződést kapott az egyik csapatnál, válogatott lett, az életük pedig onnantól kezdve megváltozott. Az ördög azonban nem alszik – tartja a mondás – az édesapa tragikus körülmények között hunyt el, belefulladt a nagy tesó által vásárolt úszómedencébe. A kis srác ekkor úgy határozott, hogy követi bátyja példáját, ő is sportolni kezdett, a világ legjobb játékosává nőtte ki magát, ma pedig már legendaként emlegetik.

A történet a brazil focizseni, Ronaldinho pályafutásának kezdetét mutatja be, most pedig joggal kérdezhetitek, hogy mi köze van ennek a jégkoronghoz, meg úgy egyébként a Progymhoz? Semmi. Vagy mégis? Igazából csak a hit, az elszántság, és a komoly erőfeszítés hozadékát próbáltam illusztrálni ezzel a sztorival, mert ha jobban belegondolunk, a Progymunk is egy ilyen szegény családból származó kisfiúhoz hasonlítható, akit nem igazán engednek az anyagi körülmények szárnyat növeszteni, ennek ellenére hittel, szenvedélyesen végzi a feladatát, követi az álmát, és próbálja megörvendeztetni azokat, akik szeretik. Rengeteg sikerélmény és kudarc áll már mögötte, azt azonban többször is bebizonyította, hogy a lehetetlen csak mese, bármire képes lehetsz, ha megvan benned a kellő akarat. Hittel és bizalommal, keményen. Ez lehet az előttünk álló idény mottója, egy olyan szezoné, amely vészesen közeledik, mi pedig ugyebár alig várjuk a kezdést.

Szenvedély. Erre van leginkább szükség az új szezonban.

A hallottak értelmében, nagyjából ugyanazzal a csapattal vágunk neki az új szezonnak, amelyikkel a tavalyit befejeztük. Ez indulásból egy nagyszerű dolog lenne, hisz ötödik hely ide vagy oda, nem volt olyan rossz idényünk. Főleg a szezon második felére, azaz a január utáni időszakra lehet ezt érteni, amikor Hurtaj-tréner összekapta a legénységet, és hirtelen mindenki elhitte magáról, hogy ő nem csak barát, testvér, szülő, vagy alkalmazott a munkahelyén, hanem bizony jégkorongozó is. A játékosaink elhitték, hogy a meccsnek nemcsak úgy lehet nekifutni, hogy lesz ami lesz, hanem bizony a „nagyok” verejtékmirigyeit is alaposan meg lehet tornásztatni. Onnantól kezdve, egy másik csapatot láttunk jégre lépni, és nem csak a játékosaink, hanem mi szurkolók is elhittük, hogy bármelyik meccset megnyerhetjük. Bármelyiket. Az, hogy ebből éppenséggel miért ötödik hely lett, már a Nagyfőnöktől kell megkérdezni, mindannyian tudjuk, hogy a sport nem csak örömöt, hanem egy-egy mélyütést is kioszt néha. A Steaua elleni sorsdöntő karcfalvi meccs pont egy ilyen volt: a világ faszáért se akartak bemenni a helyzeteink, és már a szentségeléssel sem tudtunk segíteni a csapaton, elúszott a rájátszás. Hirtelen mindenki hibás lett, előkerült a „többetnemmegyekmeccsrebazmeg”, de mindannyian tudjuk, hogy ezek pillanatnyi érzések, amelyekről ma már azt se tudjuk, hogy kerültek oda.

Új szezonunk kezdődik, új kihívással és új reményekkel. A klub anyagi lehetőségei nem engedik meg, hogy sok pénzért hokizó idegenlégiósokkal töltsük meg a keretet, így marad a B verzió: a játékosaink minden meccsen a lehető legtöbbet hozzák ki magukból, izgulhassunk a feltörekvő fiatalokért, lássuk a szemükben a tüzet, amit még akkor is megköszönünk, ha az eredményjelző a kisebb számot mutatja mellettünk a meccs végén. Megköszönjük, és hálát adunk az égnek, hogy van egy csapatunk, amelyik a miénk. Egy gyermekünk, amelyikért izgulhatunk, aggódhatunk, és amelyikre méltán lehetünk büszkék. Mert a szurkolótábor ott lesz. Ha esik, ha fúj, ha béengednek, ha nem.