Újabb két nagyon nehéz mérkőzésen van túl a csapat, és noha pontot szerezni ezúttal nem sikerült, szégyenkezni egyáltalán nincs okunk. Óriási öröm, ugyanakkor – a lábadozásom közepette – hatalmas elégtétel volt számomra, hogy idegenbe is elkísérhettem a csapatot. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy-egy pillanatban nem küzdöttem a fáradtsággal, de ha leültem, kb annyit láttam a meccsből, mint Mester a korongból a hétfői harmadik szeredai gólnál.

Olyan meccseket játszottunk a Vákárban, mint hajdanán, ugyanakkor a hangulat is bőven okot adott a nosztalgiára. Nem úgy ment a csapat Csíkszeredába, hogy vajon most mennyire kapunk ki, hanem hittel. Hittünk abban, hogy meg tudjuk szorongatni a kék-fehéreket, sőt, akár még pontot is lophatunk. Utóbbira mindkét játéknapon nagy volt az esély, csupán egy kis szerencse kellett volna, abból azonban most nem adatott, így egyelőre maradunk a tisztes helytállás fogalma mellett. Csüggedni fölösleges lenne, a srácok mindkét nap odatették a csontot, volt aki vérét adta a küzdelemben. Sportklub – Progym 6-5 és 4-3.

A fényképeket Pál Zoltán készítette.

Végig tartottuk a lépést

Jobban nem is kezdődhetett volna a hétfői meccs, a hatodik percben Konyajev szerezte meg a vezetést, az offenzív tulajdonságokkal is bíró orosz kolosszus közelről juttatta a pakkot Ruczuj ketrecébe. 0-1. Mindkét kapu előtt jöttek a helyzetek, a Sportklub hosszabb ideig tartotta a korongot a harmadunkban, a kontráink azonban mindig veszélyesnek bizonyultak, legfőképp a Kosztromin-Novák duó okozott kellemetlen perceket a csíki kapu előtt. A 11. percben McIntosh kapott egy jó passzt, a kapu felé tartó útja közben azonban Kozma felszedte az ütőjét, a kanadai elesett Csomortáni kolléga pedig befújta a büntetőlövést. Onnan, ahol én álltam, nem igazán lehetett kivenni, hogy mennyire volt jogos az ítélet, mindenesetre sokak szerint nem ért ez büntetőlövést. McIntosh nem hibázott, az eredmény 1-1-re módosult, majd ugyanebben a percben Alekszejev növelte a 'Klub előnyét. 2-1. „Rövidzárlat” – mondta valaki a hátam mögött, és talán ez az egyik szó, amit sosem akarok hallani hokimeccsen, mert aki hosszabb ideje szurkol a Progymnak, az ismeri a fogalom piros-fehérre átvetített értelmét. 

Több gól már nem született az első harmadban, de sajnos a második játékrész eleje sem a mi elképzeléseink szerint alakult, Molnár Zsombor lövésénél Mesterkapus semmit, vagy még annyit se láthatott a korongból, ugyanis a felpördülő játékszer épp róla pattant a ketrecbe. Itt is csak egy kis szerencse kellett volna, hogy megússzuk, Fortuna kisasszony azonban megint tojt rá magasról, hogy mi van a Progymmal. 1-3, veszve azonban semmi nem volt, és ezt a fiúk is megmutatták nekünk: a harmad 9. percében – egy emberelőnyös góllal – Kiricsenko hozott vissza a meccsbe, majd egyetlen perccel később Konyajev köszöntött be újra egykori csapatának. 3-3. Szorítottunk, hogy húzzuk ki egállal, a harmad végén azonban Lanceleve váltotta gólra Moldován passzát, így húsz perccel a vége előtt ismét a hazaiaknál volt az előny, igaz csak egygólos. 4-3.

A harmadik harmad első perceiben Rokaly szerezte az ötödik szeredai gólt, csapatunk azonban továbbra sem adta fel a küzdelmet, és Kosztromin csökkentette a hátrányunkat. 5-4. Rendkívül szembetűnő, hogy az orosz játékosedző munkájának köszönhetően nem lövöldözünk fejetlenül az emberelőnyös helyzeteinkben, hanem ha szükséges, az utolsó hajszálig kipasszoljuk, majd csak akkor jön a befejezés, ha tényleg indokolt.

Az utolsó harmad 14. percében Campbell talált Szakács Mester kapujába, három perccel a vége előtt pedig Novák gólja emelte meg a vérnyomásunkat. 6-5, alig volt már néhány perc, Csomortáni pedig kiállította Kiricsenkót, noha vélhetően egyik játékvezető sem látta, hogy miért maradt lent a házigazdák játékosa. Amikor a legjobban támadni kellett volna, a saját harmadunkba kényszerültünk, de még így is megvolt a lehetőségünk a csodára, az utolsó percben Nováknak volt még egy nagy lehetősége, a kapu hátától középre lőtt gyors korongot azonban nem tudta kapura lőni a veterán cseh játékos.

Kissé csalódottak voltunk, de büszkék a csapatunkra azt remélve, hogy ami nem jött ma össze, majd holnap másképp alakul.

Ismét egy hajszál döntött

A második játéknapon már nem mi szereztünk vezetést, 14 percet kellett várni az első gólra, amikor is Bíró Tamás volt eredményes. Iramos első harmadot láttunk, több gólt azonban nem, Mesterkapus és Onodi rendre rendre hárították a próbálkozásokat. 

A második harmadunk elejére ismét megidéztük a jó öreg „Rövidzárlat” szellemét, akaratunk ellenére kerültünk az egyméteres fallosz rosszabbik oldalára: három perc leforgása alatt ugyanennyi gólt kaptunk. Alekszejev, Péter (a Pointstreak szerint Petre) és McIntosh volt eredményes, Mesterkapus pedig önként kérte a cserét. Ilyen a sport. Jó napok, rossz napok, a lényeg azonban az, hogy utóbbiak következtében ne kelljen pszichológushoz menni. A kapussors egyébként sem egyszerű „mesterség”, egyik percben a mennyben vagy, a következőben pedig a szart lapátolod valahol lent a béka ülepe alatt egy arasszal. De ha ügyes vagy, és nem fulladsz bele a kulába, a következő pillanatok egyikében ismét te vagy a hős, akit mindenki ünnepel. Nem egyszerű odaállni, és ezzel mindannyian tisztában vagyunk, mint ahogy kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtani sem könnyű.

Csata Attila játékvezető egy kissé felborzolta az idegeinket, amikor Sáska Előd csúnyán vérezve hagyta el a játékteret, az elkövető pedig még csak két percet sem kapott. Gondolom mindenkinek a hétfői utolsó perc, és Kiri kiállítása jutott eszébe. A különbség nagyjából annyi lehetett, hogy itt tárgyi bizonyíték is volt a szabálytalanságra, hátvédünk vélhetően nem saját magát ütötte orrba.

Molnár Szabi beállt, és lehozta a meccs hátralévő részét clean sheet-tel. A harmad 12. percében Kiricsenko szépített, majd két perccel később a másiik -enko, Boriszenko hozta vissza reményeinket, és az időközben elhalkuló szurkolást. 4-2. Kiri egyébként ezt a mérkőzést is bekékült csípővel vállalta, ezért kaptunk a szívünkhöz, amikor tizenötösünk pont az orrunk előtt csattant a palánknak, majd fájdalmas arccal tápászkodott fel. 4-2, és volt még egy teljes harmadunk úgy, hogy a pszichikai előny felvette a Progym-mezét. 

Az utolsó felvonásban nagyon nyomtak a hazaiak, dűlőre akarták vinni végre a meccset, de a maci nem adta könnyen a bőrét, hősiesen védekeztünk emberhátrányban is, ha kellett a korong elé ugorva blokkoltak a védőink. Látszott, hogy nagyon akarnak a játékosaink, körmöltünk minden egyes korong után, az egyik legnagyobb kellemes meglepetés pedig számomra Ferencz Csibi Robi volt, aki nyomott hátul egy pár „mikeskát”, a hazai nézők pedig kérdezgették, hogy ki ez a „rácsos gyermek”, aki úgy keni fel az ellenfelet, mint éhes kölyök a nutellás kenyeret. Egy kicsi megfagyott a levegő a szeredai kapuvasnál, nagy szerencsénk volt, megúsztuk.

Harcoltunk, dolgoztunk, és meg is érkezett az eredménye, öt perc telt el a harmadból, amikor egy olyan akciót láttunk, ami ritkán jön össze a meccseinken: Kosztromin, Konyajev, Boriszenko, Cserőnek a passz, s nincs hiba benne. 4-3, innentől kezdve pedig régi hangulatát idézte a megyei rangadó: mindkét tábor szenvedélyesen buzdította az övéit, igazi derbihangulat kerekedett a Vákárban, ami a mérkőzésnek is jót tett, felpörgette a csapatokat.

Egyetlen gól kellett volna még a teljes boldogságunkhoz, a végén a kapust is lehoztuk, helyzetünk is volt, de valahogy – mint egy nappal korábban – nem akart összejönni a gól. Vastaps, csoki, szép volt fiúk. Nem kaptunk pontot, de valamit mégis nyertünk: nyertünk idénre egy nagyszerű csapatot, amely nem ismer lehetetlent. A Vákárból kifelé sántikálva még gratulált is egy csíki szurkoló, mondván nem gondolta volna, hogy ilyen szoros meccseink lesznek, hisz az utóbbi évek eredményei nem ezt mutatták. Bizony, hogy nem ezt, most azonban úgy fest, hogy egy új éra kezdődött, és ha minden jól megy, visszajönnek a régi idők rangadói.