„Képzeljétek olyan fasza volt a találkozó! Főleg hogy nem lehetett szólni senkihez egy szót. A pofám leszakadt komolyan. 50 emberből legalább 1 nem képes eljönni? Akkor kell ez nekünk???” – hasonlóan kezdtem mondandómat itt a blogon, miután tavaly, október 9-én egyedül mentem el a szurkolótoborzóra. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem foglalkozok ilyesmivel, mivel nem érdemes, nem érdekel senkit.

Nem tudom más hogy van vele, de én azóta is folyton erről áradozom, hogy a Progymnak is lehet egy saját szurkolótábora, egy „RED ULTRAS” csoportja, ha úgy tetszik, vagy, hogy mindenki értse egy keménymag, aki jóban rosszban, jégviharban, hóesésben a csapat mellett van.

Bemegyek a jégpályára, egy-egy békésen tökmagozó úriembert látok, a kisgyerek a teáját szürcsöli, egy gumicsizmás fiatalember pedig földig mocskolja a piros-fehér mezben korcsolyázó játékost. Tekintetem kissé elfordítom, és meglátok egy teljesen piros-fehérbe öltözött kis csoportot zászlókkal a kezükben, akik alig várják már, hogy a fiatal Progym gólt lőjjön, még akkor is, ha az ellenfél 18-0-ra vezet. Odamegyek, végigszurkoljuk a meccset, utána ha kell beülünk valahova, és megbeszéljük a következő találkát. – igencsak szép, csak kár, hogy egyelőre álom maradt.

Nem véletlenül indítottunk újra szavazást a témával kapcsolatban... Valahogy nekem mindig szívügyem marad ez a dolog. Azt mondják lazaccal ütni a deszkát lehet, csak fölösleges. Nem hiszem, hogy ez fölösleges lenne. Vagy nem tudom...

Érdemes lenne újra megpróbálni? Valahol elindulni? Vagy csak én gondolkodom hasonlókon? Aki szeretne, az csatlakozhat az álomhoz, de ha nem látjátok értelmét, akkor legyetek szívesek keltsetek fel.